A Clubról

“Inkább egy brand, mintsem egy banda” – mondta a The Independent kritikusa 2007-ben a Buena Vista Social Club-ról egy londoni koncert után, némiképp meglepetten utalva arra, hogy a csoportosulásnak nincsen állandó line-upja vagy frontembere, sikerüket viszont – mintha csak igazi “márkaimázs” lenne ez mögöttük – nagyrészt köszönhetik annak a nosztalgikus, idillikus Kuba-képnek, amelyet a Castro előtti időket megidéző zenéjükhöz társít a világ. Ibrahim Ferrer, Omara és a többiek “Buena Vista” néven 11 év alatt olyan legendává lettek, amelyről lehet sejteni a mégoly gyorsan változó zenei világban is, hogy időtálló lesz; egy évtized persze nem is sok idő ahhoz képest, amennyit e zenészek a háttérben töltöttek el kilencvenes évekbeli újra-felfedezésük előtt. A muzsikusok szomorú pechje, hogy mire újra észrevette őket a világ, a legtöbben már hatvanas-hetvenes éveiket taposták, és az élet természetes folyásából adódóan nem sokáig sütkérezhetnek a megérdemelt sikerben. Talán nem érdemtelen visszatekinteni arra, hogy született a legenda.

 A történet messze kezdődik: Havannában volt egyszer egy Buena Vista Social Club nevű társasklub, amely a negyvenes években élte fénykorát, az idősebb havannaiak még jól emlékeznek rá. Ebben a klubban valamikor legendás zenészek játszottak, akik azonban az a klubok ötvenes évek végi bezárásával feledésbe merültek, a klubból az eltelt évtizedek alatt nyomorúságos tanya lett, a Buena Vista régi világát belepte a por.

Egy őrült amerikai zenész, Ry Cooder azonban egy régi lemezen – az 1979-ben kiadott, Estrellas de Areito című kubai all stars-kiadványon – rábukkant a hangjukra, és elhatározta, hogy felkutatja és összehozza újra a régi klubot. A havannai legendát kutatva talált rá a trombitás Manuel ‘Guajiro’ Mirabalra, a zongorista Rubén Gonzálezre és a harsonás Jesus ‘Aguaje’ Ramosra, a Buena Vista Social Club album többi muzsikusát (például a bőgős Cachaíto Lópezt, a gitáros Compay Segundót, Omara Portuondót, Ibrahim Ferrert) az Afro-Cuban All Stars zenekart vezető Juan d’Marcos González ajánlotta neki. Sokat elmond a zenészek hányattatásairól, hogy például Ferrer, aki a negyvenes években Pacho Mansának és a kor legismertebb kubai előadójának, Benny Morénak énekelt, éppen cipőpucolással kereste a kenyerét, amikor Cooder rátalált – hetvenévesen.

Az összeverbuvált zenekarral sikerült feltámasztani a Fidel Castro előtti régi időket megidéző kubai sont – olyan sikerrel, hogy a Buena Vista Social Club című album 1997-ben Grammy-díjat hozott, és több mint ötmillió példányban kelt el világszerte. A 14 dalt hat nap alatt vették fel a stúdióban, nagy kávézgatások és baráti szivarozások közepette. Az album első száma volt a híres Chan Chan, Compay Segundo son-szerzeménye, Eliades Ochoa és Ibrahim Ferrer előadásában; az egyszerű dal Juanicáról és Chan Chanról szól, akik kimennek a tengerparthoz homokért, és miközben Juanica szitálja a homokot, Chan Chan belepirul a lány érzékiségébe. Ezt a régi nótát Segundo még tizenkét éves korában hallotta.

A sikersztori nem ért véget az albummal: Cooder addig-addig beszélt nagy lelkesen felfedezéséről régi barátjának és kollégájának – akinek Párizs, Texas című filmjéhez történetesen ő készített zenét -, amíg ez a barát elindult Havannába, hogy megnézze, mégis mi ez. Kamerát sem felejtett el vinni: így született meg Wim Wenders híres-neves Buena Vista Social Club-filmje 1999-ben, amely egy csapásra ismertté tette a kubai öregeket. A fantasztikus hangulatú opusz nem is egyszerűen dokumentumfilm, hanem zenés mélylélektan nagyon erős colour locale-lal és kontrasztokkal: Wenders a New York-i koncert előkészületeit is megmutatja, azokat a pillanatokat, amikor a kubai muzsikusok, akiket az előző percekben saját színes-rusztikus közegükben láttunk, a következőben először lépdelnek a a felhőkarcolók világában. A filmet 2000-ben Oscarra is jelölték, de végül csak Európában vitte el a legjobb dokumentumfilm díját.

A Buena Vista-legenda készen állt; bár e név valószínűleg sokáig többet mondott az Egyesült Államokban vagy Európában, mint Kubában: a havannaiak nem voltak annyira tudatában a BVSC-jelenség “jelentőségének” – részint azért, mert mind a film, mind az album külföldi produkció volt, részint azért, mert más zenei stílusok (például a salsa, a pop, a reggae) divatosabbak voltak, mint az ódon son. Persze ma már a havannai zenészek nagyban építenek a Buena Vista-nóták turista-csalogató potenciáljára; bizonyos negyedekben az az odalátogató érzése, hogy a Wenders-filmben járkál, de legalábbis, hogy furcsamód minden havannainak van gitárja. Történészek és zenekritikusok is boncolgatták a kubai öregek nagy sikerének titkát és következményeit: Mari Marques szerint romantikus túlzás, hogy a son eltűnt volna az ötvenes éveket követően a kubai zenei életből, egy csomó trió vitte tovább a stílust, főleg a sziget keleti felén; a Ry Cooder által kitalált “Buena Vista-legenda” a szép történeteket kedvelő médiának kedvez; az American Historical Review pedig azt emelte ki, hogy a Buena Vista Social Club sikere hozzájárult ahhoz, hogy a Batista-uralta kubai ötvenes évekre sokan nosztalgiával tekintenek.